Azért beszélek sokat, hogy ne magammal foglalkozzak.
Azért beszélek sokat, hogy ne legyen csend.
Azért beszélek sokat, mert a csend a lelkemig hatol.
Azért beszélek sokat, mert a lelkem tele.
Azért beszélek sokat, hogy ne legyen csend.
Azért beszélek sokat, mert a csend a lelkemig hatol.
Azért beszélek sokat, mert a lelkem tele.
Azért beszélek sokat, mert zavarban vagyok magamtól.
Azért beszélek sokat, mert zavarban vagyok másoktól.
Azért beszélek sokat, mert a csend olykor többet mondana.
Nem üres dolgokról beszélek legalább, hanem olyanokról ami érdekel. Érdekes de sok olyan dolgot jegyzek meg, amit más nem jegyezne meg, és utólag nem is emlékszik aki mondta, hogy mondta.
Vajon ki lát a mosoly mögé? Feltűnik az embereknek, hogy igen, saját magát adja de az lelkének csak egy részlete? Hogy sokszor akkora a fájdalom, hogy inkább így próbálja megoldani?
Sokszor csak gyűlik bennem a sok érzelem, és olykor ez kitör. Nem jó elfojtani, ezzel tisztában vagyok. Az elfogadás útján vagyok, mégis sokszor nehéz.
Lehet, hogy általánosságoknak tűnik amiket most írok. A mögöttes tartalom viszont mély. Édesanyám most lesz egy éve, hogy elment. Rákos volt, és úgy döntött nem küzd magáért, nem küzd értünk. Burokban éltem eddig, mostmár látom. Segítség nélkül most már talán én sem lennék olyan amilyen. Úgy gondolom ez már a jónak mondható állapot.
Hogy mi a félelmetes? Nem is félelmetes...mondjuk érdekes. Az, hogy ez az érzéseimnek már csak egy része. A másik része pasikkal kapcsolatos, a többi pedig azzal, hogy élni minden körülmények között érdemes. Minden okkal történik :)
