Az előző bejegyzés óta elég sok minden történt. Arra jöttem rá, hogy jobban le tudom írni amit érzek ha olyan mintha annak szólna akinek. Tehát marad a stílus egyelőre.
Az előző bejegyzésre következő nap megmondtam, hogy büszke vagyok rád. Büszke, mert átlépted a határaidat és megmondtad nekem, hogy zavaró a csacsogásom, zavaró a lényem. Akkor épp nem volt igazad de értékeltem azt, hogy elmondtad. Hisz neked ez nagyon nehezen megy.
Nem is tudom, hogy pár napra rá, vagy azt követő nap el akartalak hívni kávézni ide a közelbe és beszélgetni. De te azt mondtad h mondjam nyugodtan amit mondani akarok. Volt egy csönd, ami tele volt érzelemmel, tele volt a levegő valamivel amit még máskor nem érzékeltem. És igen, én is átléptem a határaimon. Úgy mint még sose. Nem bírtam tovább magamban tartani az érzéseket, a ki nem mondott szavak hetek óta csak fojtogattak és folyamatosan gombóc volt a torkomban. (Most is van, de ez már részletkérdés.)
Tehát, a hallgatás után megmondtam, hogy belédestem, és hogy nem tehetek róla. Pontosan ezekkel a szavakkal ha jól emlékszem. Pedig mióta fogalmazgattam magamban a dolgot, szebbnél szebb szavakkal, mélyebbnél mélyebb érzésekkel. ÉS, nem tudtam elmondani. Te pedig már tudtad, szinte vártad, hogy mit mondok. Készültél rá, hiszen összeszedett választ kaptam. Élethelyzet, nem jó ötlet, nem is ismerlek csak mint kollegát satöbbi. És néztél, és mondtad, hogy maradjunk egyszerűen jó munkatársak. Én pedig bólintottam. Úgy beszéltél velem mint egy gyerekkel, türelmesen és megértően.
Azóta kb ugyanolyan a viszonyunk mint az események előtt volt. Csak te tudat alatt kicsit máshogy viselkedsz. Vagy csak nekem tűnnek fel a dolgok. Persze, hogy legyezgeti a férfiúi hiúságod a dolog és jól esik neked is tudni, hogy van valaki aki így érez irántad. Pedig ha tudnád mennyire nehéz tud lenni.
Egy hónapja megkerestek másik állással kapcsolatban. Már le is mondtam róla, hisz nem kerestek. De most jött egy levél, hogy szeretnék ha bemennék interjúzni és ez nagyon felzaklatott. Az eszemmel tudom, hogy el kell mennem arra az interjúra. Hisz nem veszíthetek. Vagy igen? Elveszítem a reményt, hogy egyszer máshogy is lehet...bár reménykedni minek? Megint csak fájdalmat érezhetek rossz esetben. Elfogadni bármi is jön, na ez a legnehezebb és nekem a legnagyobb tanítás volt eddig is életem során....
